Őőőőő... John Tucker must die!

Utálom a délelőttöt. A délutánban pedig azt utálom, hogy nem veszem észre, mennyi az idő. Tegnap este msn-en tök jót beszéltem Petrával az Elbe Mógyintézetről, és a rózsaszín démonszemről. Ja, és ha valaki kimondja a tükör előtt háromszor azt, hogy Elbe Mógyintézet, annak megjelenik, és pattogóslabdát csinál a szeméből! Szóval jobb lesz vigyázni. Na jó, ez a Bloody Mary sztorija, de sebaj. És ott Bloody Maryt kell kimondani, és kikaparja a szemed és meghalsz. Ezt ki kell próbálnom. Tegnap este pont a Bloody Marys részt néztem az Odaátból.

Rájöttem, hogy nem kell annyi füzetet venni. Mert két tantárgy kivételével tudom használni a tavalyi füzeteket. A töriben például még ott a fél füzet. A matek... Hehe, ez vicces történet, ugyanis az utolsó órákon már csak lapokra írogattam, mert a füzet annyira szét jött, hogy már az előlapja is letépődött meg minden.... De most koponyás füzeteket akarok! Mint amilyen Petrának van :D Hümm... Asszem lelépek msn-ről, mert nincs beszélgetőpartnerem... :( És még másfél napig nem lesz! Áááááá, ne már.... Petra!

Ja, és még mindig a Ten Inch Hero a király!!! És Priestly, vagyis Boaz, meg Platisha xDDD És Priestly SURF NAKED pólója. Meg a Save a tree, eat a beaver. - I drive. - No. I buy the beer. - No!

Imádom azt a kocsit. Mármint most kivételesen nem az Impaláról van szó, hanem arról a roncsról, ami a Ten Inch Hero-ban van. Húúúú.... De azért az Impala se semmi! <3 Komoly, ha majd nagy leszek, és tudok vezetni, olyan kocsim lesz. És elhúzom a csíkot ebből a porfészekből. Itt most konkrétan Mo-ra gondolok.... Bár, lehet, hogy ez még azelőtt be fog következni, hogy nagykorúnak számítok... Már felvetették a költözést. Nos, én szívesen elköltöznék innen, bár a barátaim... :S Mindegy. Létezik e-mail is. Vagy msn... A telefon drága lenne.

Elkezdtem olvasni az Alkonyat harmadik részét gépen. Tökrejó :D Már a második fejezetnél tartok x) De közben olvasom a Vámpír csókját is, itt a gépen, és hogy teljes legyen a lista, az Adamet is. Maradjunk a vámpírsztoriknál. De Adam a legeslegjobb. "Jól hallom, hogy valaki kurvát emleget?" xDDDD Adam.... Perverz. <3

És ezt csak azért, mert imádom ezt a történetet.

IN 102 LANGUAGES, I LOVE YOU.
Szeretlek.

Frank;
Mindaz, amit teszek, érted van,
mondd, akarsz repülni?

Egyfolytában remegett. Már korábban is észrevettem, de sosem volt ennyire feltűnő, mint most a kórházban. A lábait is egyfolytában mozgatta, egyszer keresztbe tett lábbal ült, aztán kinyújtotta őket, majd megint keresztbe tette, és egy percre sem hagyta abba. Erős késztetés fogott el, hogy megkérdezzem, nem kell-e kimennie a mosdóba. Még el is kísértem volna, ha azon múlik; bármit megtettem volna, hogy jobban érezze magát. Hoztam neki egy kávét, de alig ivott belőle; ez vagy azt jelentette, hogy félúton volt a kiszáradás felé és ez így neki megfelelt, vagy azt, hogy én hülye olyan innivalót hoztam neki, amit még csak nem is szeret. A sminkje mostanra már teljesen elkenődött. Az arca olyan volt, mint egy fekete-fehér süti. Voltak részek, ahol hófehér volt, mivel teljesen elsápadt, de voltak részek, ahol meg fekete volt, a szemfestéktől. Csak némán figyeltem őt, ahogy remegő ujjaival bámul a semmibe. Időnként megrándult a teste. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek a szemébe, mert ha megtettem volna, engem is magával ragadott volna ez a transz, a kábulata, amitől az elmúlt órákban igyekeztem távol tartani magam.
De az igazán idegtépő az volt, amikor be kellett vele mennem. Olyan volt, mintha az a sok órai várakozás mind hiábavaló lett volna, mivel egyszerűen nem akart bemenni. Mintha valami rossz vicc lett volna az egész. Mármint úgy értem, hogy tudtam, hogy be akart menni, de a félelem egyszerűen megbénította. Ahogy beléptünk Drake szobájába, a srác türelmetlenül ült fel az ágyán; látszólag már nagyon várta Maddy-t. Ember, az a fiú úgy nézett ki, mint valami beteg csontváz. Miért is volt itt egyáltalán? Maddy sosem említette, én meg nem mertem rákérdezni; mi van, ha valami nagyon rossz? A bőre szinte átlátszó volt, a szemei alatt pedig olyan karikák éktelenkedtek, hogy az egész arca egy koponyára hasonlított. Őszintén szólva szinte semmit nem tudtam erről a srácról. Kivéve persze azt, hogy Maddy szerette őt. Bár fogalmam nem volt arról, hogy mit talál benne olyan elképesztően fantasztikusnak, pedig nagyon szerettem volna tudni. Mégis miben volt más, mint én?
Aztán egy ponton elengedte a kezem. Apró, babanagyságú kezei olyan hidegek voltak, mintha épp most jött volna az Északi- Sarkról, az enyém meg hozzá képest forró volt és izzadt. Figyeltem, ahogy odasétál az ágyhoz. Láttam a szemében a szeretetet és a törődést, amikor ránézett. Láttam, mikor egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Tényleg szerette őt. Aztán ők beszélgetni kezdtek, én meg csak ott álltam a sarokban, és teljesen jelentéktelennek éreztem magam.
Aztán Drake udvariasan megkért, hogy távozzak. Megkönnyebbültem, ugyanakkor furdalni kezdett a kíváncsiság. Maradni akartam, és hallani miről beszélnek. Hogy hogyan szólnak egymáshoz; tudni akartam, hogyan is működik ez a ’legjobb barátok vagyunk’ kapcsolat köztük. Kiléptem a folyosóra, és ismét magamba szívtam egy jó adag beteg, kórházi levegőt; tudod, az a fajta, amelyiktől azonnal hányingered lesz, és amitől azt kívánod, hogy soha ne kelljen egy ilyen kényelmetlen, kórházi ágyon feküdnöd. A következő húsz percben odakint ültem és vártam.
Te idióta, ideje lenne felhívnod a barátnődet,Whitney-t és lemondani a ma esti vacsorát! A vacsorát, amin szakítani akartál vele!
Ha ebből nem esett volna le, akkor elmondom, hogy mialatt odakint vártam Maddy-re, egész végig Whitney-re gondoltam. Már el is határoztam, hogy elmegyek és felhívom, hogy lemondjam a tervünket. Ami neki csak jó lett volna, hisz akkor még egy nappal tovább tartott volna a kapcsolatunk. De amikor épp azon voltam, hogy felálljak, hirtelen meghallottam Maddy kiáltását. Ijesztő volt, egyszerűen megrémített, ahogy orvosért kiáltott. Az ájulás szélén állva figyelte Drake-t, ahogy köhögött, és nem tudta abbahagyni. Megjelent egy csomó nővér, és végül sikerült megnyugtatniuk. Körülöttem mindenki a könnyeit próbálta visszanyelni, én meg ismét hülyén éreztem magam, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy miért is kéne sírnom. Azonnal kisiettem a szobából és próbáltam megnyugodni. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem ezt a helyet!
Ezután kábé három percig hallgattam Drake édesanyjának szipogását a bal oldalamról, mire Maddy végre kijött. Valami ismét megváltozott benne. Eléggé idegesnek tűnt. Azonnal felálltam, készen arra, hogy elmenjünk végre innen. Aztán újabb meglepetés ért. „M-mehetünk?” Kérdeztem, és óvatosan megsimogattam a karját.
Ez olyasmi volt, amit mostanában folyton csináltam. Tudom, ez szörnyen hangzik, de imádtam őt ilyen szomorúnak és letörtnek látni; okot adott arra, hogy megérinthessem. És most nem azon a ’perverz, tipikus pasi’ módon, hanem gyengéden, és törődően. Az ujjaim szinte remegtek, azért, hogy újra hozzáérhessenek a puha bőréhez. Végig akartam simítani az egész karján, aztán az arcán. Mindig azon kaptam magam, hogy mennyire át akarom ölelni, szorosan tartani a karjaimban, vagy egyszerűen csak összefonni az ujjainkat, és fogni a kezét. És aztán jött a meglepetés, ugyanis Maddy megrázta a fejét, és kényelmetlenül fordította el a tekintetét. „Még nem….Drake beszélni akar veled.”

***

Az ujjaim a hideg, fém ajtókilincshez értek. Ma minden hidegebbnek tűnt, mint a saját kezem. Miért akar beszélni velem? Ahogy már korábban is említettem, szinte nem is ismertem őt. Eléggé csendes volt a suliban, és tényleg nem tudtam róla semmit. De ma volt a mi nagy napunk az áttörés; ő egy kényelmetlen kórházi ágyban, én meg az idióta, aki képtelen elsírni magát emiatt. A kíváncsiság persze most is győzött, mert az igazság az, hogy nagyon is akartam tudni mi mondanivalója lehet neki számomra. Bizsergett tőle a bőröm, és mielőtt feleszmélhettem volna máris beléptem a szobájába, és leültem az ágyával szemben álló székre.

„Öhm…” Kezdtem idegesen, éreztem, ahogy remeg az ajkam. Ő szótlanul bámulta a plafont, mióta bejöttem. De most, ahogy megszólaltam, végre rám nézett. Ha egy másik srác látna engem ilyen helyzetben, biztos hogy meghalok a szégyentől. De ez a Drake srác egyáltalán nem tűnt idegesnek. „Beszélni akartál velem?” Tettem fel végre a kérdést.
Bólintott. „Tudod mi a bajom?” Kérdezte, majd felült, és kíváncsian várta a válaszom.
Nemet intettem a fejemmel. Tulajdonképpen nem akartam tudni. Mármint…mi van, ha valami súlyos? Akkor mit csinálok? Drake közben megvakarta az orra hegyét és felsóhajtott. „Leukémiás vagyok. Hamarosan meg fogok halni.”
MI VAN? Teljesen ledermedtem, sőt, még az agyam is lefagyott. Még pislogni se tudtam. Leukémia? Biztos csak hazudik! Basszus, most erre mégis mit kellene mondanom? Szerencsére kimentett ebből a kínos helyzetből. „Ne mondj semmit, Frank. Tudom, hogy elég durva ez így elsőre. De meg kell tenned nekem egy szívességet!”
Ismét bólintottam. Mi a szar, megnémultam vagy mi?Vagy egyszerűen csak féltem kinyitna a számat és megszólalni? Drake újra reszketegen felsóhajtott, és hosszú ujjait figyelte, ahogy végigsimított velük a lepedőn. „Tedd meg értem, hogy vigyázol Madisonra.”
Ez az egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy teljesen elveszítsem az eszem, ugyanakkor úgy lestem minden szavát, mintha az életem múlna rajta. Azt akarta, hogy vigyázzak Maddy-re? Azt határozottan élveztem volna; a társaságba mindig felfrissített, azt a szép arcát képtelen lettem volna megunni, és…Fejezd be, Frank! Állj!Ő soha nem lehet a tiéd, nem számít mennyire akarod! Meg fog….meg fog halni, csak úgy, mint ez a srác itt előtted, te idióta! Nem kerülhetsz közel olyan valakihez, aki nemsokára itt hagyja ezt a világot! A végén ugyanis egyedül maradsz majd, teljesen összetörve! Gyorsan elzártam ezeket a gondolatokat, és lenyeltem a gombócot a torkomban, ami megakadályozott a beszédben. „Megteszem.” Válaszoltam eltökélten.
Bólintott, sőt egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Tekintete végigjárta a szobát. Mi jön még? „Ja,és még valami…” Szólalt meg. Bólintottam jelezve, hogy hallgatom. „Mikor fogsz már végre szakítani a barátnőddel és randira hívni Madisont?”
Oké, Frank, nyugi, csak beképzeled, hogy ezt mondta. Csak képzelődsz!
„Mi van?” Kérdeztem, mintha fogalmam se lenne arról, hogy miről beszél. Ennyire nyilvánvaló volt? Mert ha igen, akkor nagyon elcsesztem. Főleg, mivel még el is pirultam. Csak a lányok szoktak elpirulni, a pasik nem! De az én arcom olyan forró lett abban a pillanatban, mintha legalábbis egy kemencében lettem volna. Egyáltalán nem tetszett a dolog.
De Drake látszólag élvezte. Rám vigyorgott, majd rekedten felnevetett, amitől ismét köhögni kezdett. Azonnal felpattantam, készen arra, hogy segítsek neki. De ő felemelte a kezét, jelezve, hogy semmi gond. Nem sokkal később ismét normálisan lélegzett. „Frank, annyira nyilvánvaló az egész.” Mosolygott újra.
A francba!
Na és most mit mondjak? Vajon elmondta Maddy-nek? Tudja? Vajon szerinte is ennyire nyilvánvaló? „Hogy jöttél rá?” Kérdeztem kíváncsian.
Megvonta a vállát, aztán beletúrt vékony, szinte szürke hajába. „Csak úgy, mint te, én is szeretem az apró részleteket. Az emberek nem igazán figyelnek rájuk, de én igen, én szeretem ezeket az apró kis jeleket. Csak számomra ennyire egyértelmű, ne aggódj. Maddy még csak nem is sejti.”
Megkönnyebbülés.
„Na, tehát, mikor fogod megtenni?”

A szerelem nem idő kérdése. Nem várhatsz örökké….

„Nem lehet.” Feleltem rekedten.
Összevonta szemöldökét, zavarodottan nézett rám. „Miért nem?”
Most tényleg ki kell mondanom? Mert meg fog halni?
Ahogy ő is, úgyhogy ezt inkább passzolom.
„Azért, mert beteg, ugye?”
Nagyot nyeltem, majd bólintottam. Drake felsóhajtott, aztán keményen a szemembe nézett. „Válaszolj nekem valamire, Frank. Kedveled őt?”
Bólintottam.
„Eléggé ahhoz, hogy vele akarj lenni?”
Bólintottam.
„Szerinted nem csak hogy jól néz ki, de egyenesen gyönyörű?”
Bólintottam.
„Szereted azt, ahogyan viselkedik? Ahogy beszél? Amiről és ahogyan beszél? Kedveled a személyiségét? A stílusát?”
Bólintottam.
Elégedetten vigyorgott rám, majd visszafeküdt az ágyába.
„Akkor meg mire vársz?”


[Hungarian♥]
fordította: Semy